Megvettük Ádám első bilijét. És bár a szakirodalom szerint egy-két éves kora előtt nem várhatjuk el gyerekünktől, hogy rendeltetésszerűen használja is, a fiunk egész jól elül rajta. Sőt.

A lovat elvezetheted a vízhez, de csak akkor értél el valamit, ha arra is rá tudod venni, hogy igyon belőle. Ez a nagy igazság jutott eszembe, amikor jött a családi ötlet, hogy szoktassuk bilire Ádámot. Jó, sóhajtok, nem ez lesz az első dolog, amiben különvéleményen vagyok, vegyük csak meg a bilit, nagy a ház, elfér majd valahol. Apuka tehát szalad a teszkóba, megveszi a dizájnos-átlátszós céltárgyat – tessék!, anyuka ráilleszti a gyerek fenekét, nagyszülők lélegzet-visszafojtva figyelik, hogy unokájuk tudja-e, mire való a bili. Ádám ül és csodálkozik és…

És ekkor fagyott rá a gúnyos mosoly az arcomra. Gondolom, a megfelelő időzítés miatt (pár perccel azelőtt ébredt fel Ádám), de a bili nem maradt üres. Kitörő öröm, lelkesedés, taps. Köszönjük, Ádám!

Azóta még háromszor próbálkoztunk a biliztetéssel, ebből kétszer nem is eredménytelenül. Nóri két legyet akar ütni egy csapásra: most éppen azt tanítja Ádámnak, hogy trónolás közben olvasni kell.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.