Mivel sikerült egy igazán ínyenc és kényelmes Szopósmalacot a világra hozni, két lábon járó tejcsarnoknak érzem magam az utóbbi napokban. Most épp fürdetés utáni kómás alvóállapotba esett a Malacunk, így van pár percem, hogy megírjam, hogy is éltem meg ezt a szülés dolgot.

Élmény volt, persze. Főleg így, a távolból. Emlékszem például, hogy kb. egy órát nagyon szenvedtem...

Vasárnap reggel már éreztem, hogy itt lassan lesz valami. Azt is tudtam, hogy a kórházba jó lenne csak minél később bemenni, mert a lehető legkevesebb időt szeretném ott tölteni. Úgyhogy délután még elmentünk fagyizni egyet, és Nikiéknek még arra is sikerült minket rábeszélni, hogy egy utolsót Bang!-ezzünk náluk este. Szóval társasjáték, bor (már akinek) és lassan már kezdődtek is a fájások. Nem volt semmi különös, csak egy-egy görcs időnként. Először óránként, majd mikor eljöttünk Nikiéktől, már kb. 15 percenként. De még simán hazavezettem, sőt, úgy feküdtem le aludni, hogy ez még napokig húzódhat.

Éjfélkor viszont elég komoly fájdalmakra ébredtem, ráadásul már három-öt percenként jöttek. Mászkáltam, zuhanyoztam, mert ülni meg feküdni már nem bírtam, majd Lacit is riasztottam, hogy bizonytalankodjunk együtt, akkor most már induljunk-e vagy még ne. 5-kor végül is úgy döntöttünk, irány a kórház.
Ahonnan, miután megvizsgáltak, nyugodt szívvel hazaküldtek, mondván, itt még semmi sem indult be. Igazából ekkor ijedtem meg, ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy ilyen fájdalmakkal még napokig húzhatom. Hogy fogok akkor mondjuk aludni? De mire hazamentünk, a fájdalom alábbhagyott, én pedig nagy duzzogva lefeküdtem, hogy ez azért nem teljesen igazságos, majd húsz perc alvás után egy pukkanásra ébredtem. Elfolyt a magzatvíz. Legalábbis szerintem. Laci szerint ennek legalább két liternek kellett volna lennie, és állandóan szivárognia kellett volna belőlem, úgyhogy megint háborogtam kicsit, hogy miért is nem bír egy szülés egyértelműen beindulni, vazze? Biztos, ami biztos alapon felhívtam az orvosomat, aki a szülésemet volt hivatott levezényleni, ő pedig megmondta a tutit, márpedig, hogy menjek be újra a kórházba, és készüljek úgy, hogy most már ott is maradok.

Reggel 7 óra volt. Bementem, vizsgálat, tényleg magzatvíz, kezdek nyílni, úgyhogy itt már lesz valami. Remélhetőleg még ma. Ekkor már egész konkrétan szenvedtem, helyenként már csak egy-egy fájás átlélegzése után tudtam válaszolni az orvos, illetve nővérke kérdéseire. Elsőnek az előkészítőbe küldtek. Milyen ártatlan megnevezése a beöntésnek, nemigaz? Itt egy órát kellett töltenem, és ez volt az az ominózus egy óra, amikor időnként ordítottam a fájdalomtól. Egy ilyen alapos zuhany alatti hangoskodás után bejött hozzám a nálam jó pár évvel fiatalabb asszisztens, és a lehető legszenvtelenebbül odavetette: „Nem ordítani, átlélegezni!” Hát, mit mondjak, meg tudtam volna pofozni...

Ez alatt az egy óra alatt többek között azt is eldöntöttem, hogy beadatom magamnak azt a híres epidurális érzéstelenítést, mert ha ez a kezdet, akkor én ezt nem fogom kibírni. Mivel még csak az előkészítőn voltam, joggal feltételeztem, hogy innen még jó pár óra telhet el az aktusig.
Egy óra elteltével átsétáltam a szülőszobára. Ekkor találkoztam kb. másfél-két óra után Lacival, és talán az jellemzi leginkább, hogy milyen fájdalmaim voltak, hogy még csak ránézni sem tudtam. Nem mintha utáltam volna, vagy mi, csak egyszerűen másra nem tudtam összpontosítani, mint a fájdalom túlélésére. A külvilág megszűnt létezni, én maradtam csak benne és a fájdalom. Újabb helyzetfelmérés, mondom, kérem az érzéstelenítőt. „Hát, arra sajnos már nincs idő, még két-három fájás, és szülünk”. Pff. Ezt természetesen nagyon jó volt hallani, bár ekkor már a tolófájások is képbe kerültek, amiknek még nem volt szabad engednem, úgyhogy annyival is nehezebb volt az átlélegzés. Úgy rémlik, akkor álltunk neki szülni, mikor hangosan elordítottam magam, hogy márpedig én tovább nem bírom. Innentől pedig már gyerekjáték volt. Jött egy hosszabb szünet, erőgyűjtésre, ezalatt elmagyarázta az orvos, hogy mit vár tőlem, mit kéne csinálnom, ha jön a tolófájás. Halálos nyugalommal még visszakérdeztem, hogy akkor most tüdőbe vagy hasba lélegezzek-e, majd jött is a jel, hogy indulunk. Beszív, nyom, kifúj, miközben az orvos folyamatosan biztatott, hogy mit is lát ő ott lenn, és hogy már csak egy icipici hiányzik ahhoz, hogy kint legyen a Gyerek feje. Ez megismétlődött kb. négyszer-ötször, és már a hasamra is tették a fehér magzatmázzal burkolt bébit, akit én akkor óriásinak láttam, és el nem tudtam képzelni, hogy ez hol fért el bennem. Köldökzsinór elvágva, Gyerek elvive vizsgálatokra, Nóri megszüli a méhlepényt, Gyerek vissza, majd az orvosnő akkurátusan bevarrta a sérüléseimet. Nos, ez egészen kellemetlen volt, de mivel ekkor már Lacival a Békánkban gyönyörködhettünk, igazából nem érdekelt a dolog. És vége. 11 után jártunk valamivel.

Summa sumárum, azt kell mondanom, rekordgyorsaságú szülésem volt, és bár tény, hogy valójában már éjfélkor elkezdődött a dolog, de mivel reggel hétig otthon készülődtem, ezt nem igazán számolom bele a megpróbáltatásokba.

Tartottam attól, hogy zavarni fog, hogy szlovákul fog kellenem szülni. Hogy nem fogom érteni, mit akarnak tőlem. Hogy ösztönösen magyarul fogok akarni beszélni. Érdekes, de egy pillanatig nem volt ebből gond, mindent felfogtam, megértettem, megcsináltam. Az orvosnőm szerint pedig csillagos egyesre szültem.

Szerintem pedig csillagos egyes gyereket sikerült a világra hozni, és bár minden percemet lefoglalja, és leginkább egy két lábon járó tejüzemként tudnám magam az utóbbi napok tapasztalata alapján jellemezni, csodás, hogy egy ilyen kis tüneményt sikerült összehoznunk.

Szóval, üdv nálunk, Ádám!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.