Tegnap leszerelték a villanyórát a lebontásra ítélt öreg házban. Nem nagy hír, gondolhatná bárki.
Ahhoz, hogy lebonthassuk a „birtokon“ álló régi házat, le kell kötni a villamos művek hálózatáról. Ehhez kérvényezni kell a villanyóra leszerelését és a légi vezeték felszámolását. Valamikor a hónap elején a volt tulaj, Jankovich úr fel is hívta a villanyosokat, és kérte a lekötést. Azt tanácsolták neki, helyette írassa át a mi nevünkre a villanyt, hogy úgy egyszerűbb elintézni. Erre mi is megpróbáltuk lejelenteni az áramot, ezt azonban csak a villamos művek ügyfele teheti meg, a labda tehát megint a másik térfélen pattogott. A volt tulaj ismét telefonált, megint megkérte őket, hogy szüntesség meg az ő csatlakozását, meg is ígérték neki, hogy intézkednek.
Egy héttel később felhívta őket, hogy áll az ügyünk. Kiderült, hogy sehogy. Erre már én kezdtem telefonálgatni az ő nevében, kicsit furcsa volt, hogy Jankovich úrnak szólított a diszpécseres hölgyike, de sebaj. Néhány hívás után kaptam is egy időpontot: október 3-án reggel 7 és 9 között kiszáll a technikus, és leköti a villanyórát.
Juhééé! – gondoltam. Tévedtem.
Időközben ugyanis elkezdtük intézni a bontási engedélyt, amihez azonban kell a villanyosok állsfoglalása. Arról, hogy felőlük bonthatunk, nincs villany a házban. Ismét csak pár telefon után kiderítettem, hogy ezt az igazolást hol adják ki. Ugyanott, ahol előzőleg már Nóri is járt, megérdeklődni, mire van szükség a „villanytalanítás“ elintézéséhez. Neki akkor azt mondta az illetékes villamossági szakember, hogy telefonon vagy levélben kérjük a lekötést. Gondoltuk, telefonon gyorsabb lesz... Megint csak tévedtünk.
Most tehát ugyanehhez az illetőhöz mentünk el mindketten, egy igazolásért arról, hogy október 3-án lekötik az áramot. Jó, de hogy ahhoz neki egy kérvényre van szüksége. Akkor négy hete, amikor először itt jártam, miért mondta, hogy telefonon is lehet? – kérdi Nóri. Nincs válasz. Oké, akkor itt és most megírjuk azt a kérvényt, jó? Jó. Üres papír, toll elő, kérvény kész, aláfirkantjuk a nevünket. Nos, hogy akkor ezt most már csak le kell vinnünk az iktatóba, ahonnan ő majd megkapja, hivatalosan. Nézünk egymásra Nórival. És mikor? Hát, hogy azt előbb átküldik a társaság központjába, onnan pedig ide vissza – négy-öt napnál nem is tart tovább az egész. Ezen a ponton már nevettünk kínunkban. A technikus elkezdett böngészni a kompjuterében, leellenőrizendő az időpontot, amit kaptunk. Azt mondja, ott tényleg van valami bejegyzés harmadikára, de nincs hozzá utasítás, tehát ő nem tudja, mit kellene csinálniuk az adott címen. És hogy, "ja, ő ezt már nézte is a mútkor, és már vissza is akarta küldeni a központba, hogy érvénytelen a kérés." (Ekkor futott át a fejünkön először, hogy, ha ma nem jövünk ide, talán az örökkévalóságig várhatnánk a lekötést. Mert ugye a központos hölgy, akinél telefonon kértem a lekötést, valószínűleg meg sem értette, mit akarok...) Mondom a technikusnak, akkor talán hívja fel a központot, hátha ők okosabbak. Kelletlenül telefonálni kezdett, a harmadikai időpontot ugyan nem tudta megerősíteteni, de egy kósza "talán" ekkorra nekünk már elég lett, így aztán röpke egy óra elteltével már távoztunk is. Tanulság: soha többet telefonon ügyintézni, minden legyen papíron.
Hívnak pár nappal később a villamos művektől, hogy a október harmadikán mégsem hét és kilenc között, hanem 11 és 13 óra között száll ki a technikusuk. Rendben, tudomásul vettem.
Mi jöhet még?
Megcsörren a telefonom pár nappal később, én vagyok-e Jankovich úr? Persze, mondom rutinosan, miben segíthetek? Hogy ő a villamos művek szerelője, és itt van a Jantárova utca 34-es szám előtt, hogy lekötné akkor a villanyt, és hogy senki nem nyit ajtót. A naptárra pillantok, szeptember 28. Nem úgy volt,. hogy harmadikán kellene jönniük? Ő arról nem tud, őt most küldték ide villanyóráért. Mester úr, fél óra múlva oda tudok rohanni, elég? Nem, ő iten most nem várhat, más dolga is van, viszlát.
Ezen a ponton eldőlt bennem a borjú, hívom a panaszvonalat. Hogy ez és ez történt, esetleg szólhatnának, ha terven kívül mégis kimegy valaki, egy hónapja várunk a lekötésre. A vonal másik végén a rutinos elnézést kérő hölgy esedezik a bocsánatomért, utánanéz, mit tehetnek. Aztán hív, hogy egy óra múlva jönnek az óráért, oda tudunk-e menni. Persze, mondom, tűzen-vízen át. Én ugyan nem, de majd Jankovichné. Nórit érte tehát végül a megtiszteltetés, hogy jelen lehetett a történelmi pillanatban.
Most már csak a légi vezeték felszámolása van hátra a bontási engedély beadásához. Arra ugyan még terminust sem kaptunk, de ha minden ilyen flottul megy, talán év végéig arra is sor kerülhet...
P.S.
Megírtam mindezt, Nóri segített emlékezni a részletekre, aztán kimentünk a "birtokra", hogy megörökítsem a villanyóra hűlt helyét. Ekkor jött az utolsó meglepetés: Valami nagyon lóg lefelé a tetőről, nocsak.
A villanyvezetéket is levágták. Valakik, valamikor. Csak úgy. Időpont-egyeztetés nélkül.
No comment.
