Pontosabban illata. Finom, pácolt faillat. Ott feszít büszkén, a helyén. Beépítve, becsavarozva, beöntve, bepurhabozva – mozdíthatatlanul.

Legutóbb Nóri még azt hihette, több részes, viszontagságos történet kerekedik az ajtósztoriból, szerencsére úgy tűnik, ezzel befejeződtek a megpróbáltatások. Semmi gond nem adódott, időben elkészült, akkora lett, amekkorának lennie kellett, össze sem tört útközben, be is lehetett szerelni. Az ajtónkat tehát legyártották, elhozták, berakták, én kipróbáltam, kifizettem és kigyönyörködtem magam benne. Olyan, amilyennek lennie kell: keményfából készült, alul-felül biztonsági üveges, be lehet csukni, ki lehet nyitni – mi kell még?

Bevallom, nagy érzés volt, amikor a martosi Hegedűsék röpke fél óra alatt beépítették a bejárati ajtót, én pedig életemben először végre kulcsra zártam a családi házunkat.

Két nap múlva Forróék hozzák az ablakainkat, utána remélhetőleg hasonlóan gondtalan és boldog naplóbejegyzés következhet.