Mivel Laci napok óta szemrehányó tekintettel kerget a lakásban, hogy írjak már, mert el fogom felejteni az érzéseimet (pedig dehogy lehet ezt elfelejteni),megteszem... Ha gyorsan le akarnám tudni a dolgot, csak annyit írnék, hogy megszokni azt, hogy valaki más uralkodik a testemen, irányítja a szükségleteimet, érzéseimet ritka kellemetlen és megszokhatatlan...Hosszan pedig így hangzik a történet:

A Gyerek (nagyon fantáziadús elnevezés, tudom...) Stara Baskában fogant, pedig az ágyunk hihetetlen recsegő-nyekergő hangokat volt képes produkálni még alvás közben is -- Nikiék nagy örömére. :) Én mindjárt megéreztem, hogy valami más lett, de Laci szkeptikus volt. (Nem is értem miért, hiszen én vagyok Az, Akinek Mindig Igaza Van...)

Így hát mire diadalittas “na ugye, hogy már megint igazam volt” tekintettel megmutattam neki a pozitív tesztet, már mindketten megszokhattuk (volna) a gondolatot. Persze hol voltunk (vagyunk) még a megszokástól...

A teszt utáni orvosi kivizsgálás (“esettanulmány, fekete kiskönyv”) helyett nagy ijedtség került napirendre -- mert én ugyan elmentem a megbeszélt időpontban Dunaszerdahelyre a hölgyológusomhoz, ám ő aznap hajnalban Szardíniára repült, nekem meg elfelejtett szólni.. Pff... Mivel ekkora elég hasfájós lettem és amúgy is épp repülni készültem, gondoltuk, nem ártana meg egy kivizsgálás, így hát elmentem egy pozsonyi orvoshoz, aki az ultrahang után azzal “nyugtatott meg”, hogy nincs szívhangja a Gyereknek, ami ilyenkor azé´ má´ szokott lenni, úgyhogy ő nem utazna el a helyemben sehová. Pláne nem repülővel...

Mivel az egyik “pozitív” tulajdonságom az önfejűség, egyszer élünk alapon mégiscsak összepakultunk és elhúztunk egyet (utolsót?) nyaralni Bulgáriába. Ekkorra már szó volt a telekről is, úgyhogy igencsak úgy készültünk rá, hogy ki tudja mikor megyünk nyaralni legközelebb, tehát megadjuk majd a módját, és úgy kifürödjük magunkat, hogy a következő két évben már gondolni se tudjunk tengerre...

Hát, ez után az út után gondolni sem akarok sem nyaralásra, sem tengerre... Ugyanis a hasamban növekedő Gyerek úgy döntött, pokollá teszi az első hármas nyaralást, és megmutatja ki az úr a házban, azaz a hasban.

Be kell ismernem, hogy ő.

Nekem, aki Terchovában Jánosík lyukain még énekelgetve futkostam, most egy huszonöt fokos emelkedőn húsz lépésenként meg kellett állnom, hogy levegőhöz jussak...

Arról nem beszélve, hogy ha óránként nem tömtem magamba legalább valami kenyérféleséget, émelyegni kezdtem. (Legutóbb szerintem gyerekkoromban a Ladánk hátsó ülésén émelyegtem egy-egy dimbes-dombos útszakasz alatt, úgyhogy rendesen meglepődtem, milyen kellemetlen is tud lenni ez az érzés...) Ráadásul semmilyen ételt nem kívántam, nem kellett a šopska, a tzatziki a burek... Szóval elég paradox nyaralás volt. Egész nap csak az ágyban feküdtem volna, még ha ott ugyanolyan rossz volt is, mint bárhol máshol. Nyavalyogtam, émelyegtem, nyafogtam, és hiába voltunk zseniális helyen, szuper tengerrel meg folyóval, meg ehettünk volna egzotikus balkáni kajákat, mivel majdnem minden éjjel erős hasfájásra ébredtem, már alig vártam, hogy hazamenjünk,és orvoshoz mehessek. Remélem, Laci legalább élvezte a tengert meg a tájat, mert hogy én nem lehettem túl jó társaság, az tuti... :)

Végülis hazaértünk, mentem is rögtön az orvoshoz, aki megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben, van szívhang, a 8. hét elején vagyunk, és mikor rámutatott az ultrahang képernyőjén valami szürke pacára, mondván, ez Ő, Aki Tönkretette a Nyaralást, mindent rögtön megbocsátottam.

Úgy a Gyereknek, mint az orvosnak is...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.