A házépítés folyamatának következő – szomorú, ám elengedhetetlen – lépését tettem meg tegnap: eladtam a garzont.

Három hétig árultam, különösebb energia-ráfordítás nélkül, mégis rengeteg érdeklődővel. Volt olyan nap, hogy három vevőjelölt is járt a Rovniankova utcán.

Az egyik hölgy azt mondta – vagy öt percnyi nézelődés után –, oké, neki kell, veszi és viszi. Történt mindez vagy két hete, egy csütörtöki napon. Akkor jó, mondom, holnap meg is ejthetjük a szerződés aláírását. Hát, azzal várni kell hétfőig, mert ő pénteken nem ír alá semmit. Neeem? Nem. Rendben, akkor hétfőn.

Az ingatlanközvetítővel egyeztettük az előszerződés részleteit, már az iroda jogászai dolgoztak gőzerővel a kontraktuson, mikor hétfő reggel hív a nő, hogy meggondolta magát.

Aztán a héten jött Molnár úr, aki építési vállalkozóként dolgozott eddig Indiában, hogy keresett egy kalap pénzt, és befektetné valami jó kis ingatlanba. Nosza, itt a ragyogó alkalom, egy pozsonyligetfalui betonkockánál keresve sem találhatna jobb lakást. Megegyeztünk, csodák csodájára nem is táncolt vissza, úgyhogy tegnap ünnepélyesen megejtettük a tranzakciót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.