Ez a naplóbejegyzés már megírása idején idejétmúlt. A válaszfalak és Ádám máris nőttek valamelyest.

A múlt héten eljött a soron következő orvosi ellenőrzés ideje. Ádámot már meglehetős rutinnal öltöztetjük – bár egyszer azért elfelejtettük ráadni a sapkát, amikor kimentünk a telekre –, így aztán aránylag kis késéssel érkeztünk meg Laktisová doktornő rendelőjébe. Róla csak annyit, hogy nagyon szimpatikus hölgy, rögtön a szívembe zártam, amikor nálunk járva felismerte a Dolán-képet a falon. A kortárs képzőművészten kívül természetesen a gyerekekhez is ért, ráadásul úgy tűnik, még szereti is a csöppségeket. Az utolsó érdekesség vele kapcsolatban, hogy egészen a terhessége kezdetéig Nóri is hozzá járt orvoshoz.

„Na tippeljen, mennyit nyom most?” – kérdezte az orvos Nórit, amikor Ádámot a mérlegre tette. Nóri nem sokat mérlegelt, egyből rávágta, hogy vagy egy kilót biztosan felszedett. És valóban: fiunk mára (pontosabban a múlt hétre) elérte az 5560 grammot, ami barátok közt is több mint 5 és fél kiló. A hátomezer-hatszázas induláshoz képest hat hét alatt ez nem semmi növekmény. Az orvosnő szerintem csak azért nem füttyentett elismerően, mert az már hogyan is vette volna ki magát. Mindenesetre biztosított bennünket, hogy nem kell tartanunk attól, hogy Ádám túlzabálja magát, az anyatejjel táplált csecsemőket állítólag nem lehet túletetni. Csak úgy legyen, mert szerintem már nagyon Michelin babás külalakja van a bébinek.

Na, és a házunk is épül: a brigád nem lógatja a malteroskanalat, ma-holnap már elérik végleges magasságukat a belső válaszfalak is, amelyek ottjártunkkor még csak körvonalazódtak. Kicsit olyan volt, mintha a ház jól ismert alaprajza elevenedett volna meg. Bejárat, balra a wc és a háztartási helyiség, menjünk tovább, íme a nappali. Jobbra a konyha, onnan nyílik a kamra. A nappaliból kilépés a teraszra. Menjünk vissza, a közlekedőn át elérünk a hálószobáig, bal kéz felől, vele szemben a fürdőszoba. A folyosó végén pedig még két hálószoba – az egyik gyerekszobaként a másik pedig vendégszobaként funkcionál majd egyelőre.

Ottjártunkkor Ádám még nem mutatott különösebb érdeklődést a ház iránt, persze ez érthető is: még nem voltak elég magasak a falak. Amíg én a koszorút locsoltam (igen, ilyesmit is szoktam csinálni mostanában, aki nem tudná, hogy erre miért van szükség, nézzen utána), ők a hordozókendő segítségével sétáltak egyet a ház körül. Az előző telektulajdonostól örökölt öntözőcső (magyarul slág) kb nyolc helyen volt lyukas, úgyhogy még a gyerek óvatlanul otthagyott autósülése is csupa víz lett, és persze én is csuromvizesre locsoltam magam – erről szerencsémre nincs fénykép.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.