Pár napja figyeltük meg, hogy amint valami a hasára kerül, Ádám már fogja, és tömi is be a szájába. Mára meg már nem csak a szemével szuggerálja az elé tartott tárgyakat, hanem a kezét is aktivizálja. Néha még ugyan melléfog és mellé fog (ha-ha-ha), de ez még nem jelenti azt, hogy szemüveges lesz (bár csodálkoznék, ha nem lenne), inkább, hogy még nem tudja száz százalékosan koordinálni a kezeit.

És a nyúlkálással egy időben a kezeit is megtalálta! Roppant vicces, milyen mély érdeklődéssel tudja figyelni a kezeit – mintha nem hozzá tartoznának a végtagjai, hanem valami roppant izgalmas, izgő-mozgó kukackák lennének az ujjai. Ez az intenzív figyelgetés csak pár percig (inkább másod-) szokott tartani, mert amint kimásznak a kezei a látószögéből, elfelejti, hogy ezt az egészet ő irányítja, és inkább süvölt egyet, hogy most már igazán unja magát, és legyünk szívesek azonnal táncra perdülni, énekelgetni, de ha mást nem, hát legalább vegyük őt már fel, mert halálra unatkozza magát ebben az unalmas kiságyban, kit érdekelnek a fejem fölött sorakozó majmok. Ilyenkor néha elég, ha bekapcsoljuk a keringő kisállatokat, viszont a keringés közben produkált lebutított Beethoven-dallamtól meg már mi mászunk a falra.

Néha viszont Ádám annyira elmerül a gondolataiba, hogy elfelejt unatkozni – ilyenkor intenzív monologizálásba kezd az ágyvédőn szamaragoló arab kisfiúval. A világon levés és a szülői igazságtalanság (mármint, hogy a nap huszonnégy óráját nem az ő szórakoztatásával töltjük) panaszolásába néha annyira belemerül, hogy észre sem veszi és magától elalszik. Múltkor például egy háromfogásos ebédet sikerült mellette megfőznöm, anniyra jóízűt és álomba merítőt monologizált a kis fezes barátjával.