Kb. három éve nem voltam beteg. A terhességem alatt végig nagyon izgultam, nehogy megbetegedjek, mert nem akartam szedni semmiféle gyógyszert. Hálistennek ettől a tapasztalattól megmenekültem. Most visznt csőstül jött a vírus... Eléggé le lehetett gyengülve a szervezetem, mert a sima megfázás végül is antibiotikum-kúrával végződött nálam. Kezdődött mindez kis torokkaparással, aminek még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, bezabáltam fokhagymából, gargalizáltam sós vízzel, majd mikor harmadnapra sem múlt el, illetve bekopogtattak hozzánk a társai, nátha és köhögés is, elugrottam az orvosomhoz. (Aki történetesen ugyanaz, mint Ádámé.) Mivel lázam nem volt, felírt csupa homeopatikumot, ami miatt itthon Laci majdnem visszaküldött. A vitánk csúcspontja az volt, hogy „de én hiszek benne, kedvesem, szerintem egy gumicukortól is meggyógyulnék, ha tudnék benne hinni. De nem tudok, ebben meg igen, úgyhogy meggyógyít.” Lacinak nem volt több kérdése.

Aznap estére már lázam is lett, az éjjelről meg nem is beszélve. Kb. négy éve nem volt lázam, most meg a hideg rázott a szobánk 28 fokában. Vicces volt, ahogy Laci mellettem kitakarózva fekszik, én meg nem bírok összetekeredni olyan magzatpózba, hogy ne koccanjak össze a fogaim. De Ádám legalább rendes volt, és akkor éjjel csak egyszer keltett. Másnap pedig Laci kipróbálhatta, milyen anyaságin lenni. Míg én izzadtam az ágyban, ő egyszerre főzött, gyereket kapart ki a szarból, szórakoztatta, épp csak nem szoptatta. Aztán mikor néhány percre egyedül maradt a konyhában, mert én pont megetettem a Gyereket, azt vettem észre, hogy még mindig fennhangon mondogatja a kacsaaprólék-leves főzésének egyes mozzanatait. Ádám ugyanis szeret velünk főzni :)

Szóval átvészeltem a napot, majd mikor estére már csak egy kis hőemelkedésem volt, megörültem, hogy a nehezén már túl vagyok.

De nem. Alig feküdtünk le éjjel, Ádám máris felsírt, köhögött, prüszkölt, és nem tudott máshogy megnyugodni, csak a jól bevált a módszerrel. A mellemen. Ráadásul elaludt ugyan, de amint elengedte a mellemet, megint fent volt és ordított. És bár elővigyázatosságból még aznap beszereztük a „porszívó orrszívót”, a szomszédokra való tekintettel nem kapcsoltuk be (de jó,hogy nemsokára ez már nem lesz szempont...). Valamikor kettő felé még mindig ott tartottunk, hogy félóránként fenn voltam, Ádám pedig már az összes lehetséges pózt kipróbálta az ágyunkban. Legjobban a keresztbe fekvős jött be neki, de ez azon prózai ok miatt vállalhatatlan volt, hogy én így kiszorultam volna a kiságyba, ami elég gáz lett volna, mert azon kívül, hogy csak hajtogatva fértem volna bele, a súlyomat sem bírta volna el. És így teltek az éjszaka további órái is.

Persze, én mindeközben izzadtam, mint egy ló, minden csupa lucsok volt körülöttem, és számoltam vissza a perceket, amik még hátravoltak az éjszakából. Amikor 5-kor felordított a Gyerek, egy artikulálatlan „Kuss”-t hallottam beszűrődni az ablakon. De az is lehet, hogy csak hallucináltam.

Naszóval, másnap irány az orvos, nekem antibiotikum, a Gyereknek különféle orrtisztító szerek, és figyelmeztetés, hogy használjuk az orrszívót, mert bizony a csecsemőknél a nátha nem csak nátha. Úgyhogy nem volt más választásunk, nagyon félve, de bekapcsoltuk a porszívót. És láss csodát, a takony pillanatok alatt kiszippantódott, Ádám pedig nemhogy ordítani kezdett volna, hanem csodálkozva inkább a szájába próbálta betüszkölni a szívókát. Azóta meg már gyakorlatunk is van benne, mert óránként nekiállunk orrszívózni...