Egyre kevesebb időnk marad a blogunkra. A Gyerek ugye már pár hónapja kész, a ház pedig… Ha nem is kész, de beköltöztünk. Munka pedig van ezerrel. Még mindig van pár doboz szanaszét a szobákban, helye még mindig nincs mindennek, és ezt még fokozzák Ádám szanaszét heverő játékai, amik itt-ott már közveszélyes területté teszik a nappalinkat.

Pedig írni volna miről.

Például arról, hogy egy hétig pánikoltam, oltassam-e be a Malackánkat vagy azzal teszek jobbat, ha nem hagyom. Laci szerint teljesen elvesztettem az eszemet ezzel kapcsolatban, annyi minden horrorisztikusat összeolvastam az oltásokról. Vagy írhattam volna arról, hogy újra előjött a Malacunk röfögése, és ráadásnak pár napja a nyelvét is elkezdte nyújtogatni. Én már csak MalacGyíknak hívom.

Az is megérne egy posztot, hogy Ádám már nagyon unja a fekvést, állni, de minimum ülni szeretne. Én ugyan egyiket sem engedem neki, de az engedékeny rokonok és barátok nem tudnak ellenállni a kis hisztisnek, és meg-megengedik neki, hogy felhúzza magát, ezért aztán ha velem van, megy az ordítás, hogy „Nem hiszem el, mama, hogy már megint a hátamon kell feküdnöm, leszarom a plafont, és azonnal emeljél fel, mert onnan föntről még a játékaim is sokkal érdekesebbek, á, nem érted, nem azt akarom, hogy a hasamra fektess, mintha nem tudnád, hogy túl nagy a hasam, és nem esik jól rajta feküdnöm, és különben is, nem érem el azt a jó kis narancssárga halat, két centi hiányzik, és a lábaim nem bírják eltolni a fenekemet, úgyhogy ha most azonnal nem emelsz fel, akkor lyukat ordítok a fejedbeeeee!!!”
Igen, roppant fárasztó lett Ádám. Már igazán megtanulhatna mászni, és akkor végre el tudna jutni oda, ahová szeretne, és nem kellene nekem parancsolgatnia. (persze, tudom, hogy akkor is én szívom majd meg…) Pedig pár hónapja még mennyire érdekelte az a plafon!

A MalacGyík két foga is nődögél rendesen, már nem engedhetem neki, hogy az ujjamat szopogassa, bizony, annyira erősen tud harapni azokkal a kis fűrészfogacskákkal.

Megtanulta a sapkát is leráncigálni a fejéről, és ha épp nem úgy van a kocsiban minden, ahogy az őfelsége kívánja, bizony, nagy csatákat vívunk sapka-ügyben.

Összegezve a dolgokat, mostanra a Gyerek megszűnt édes babuci lenni, akinek csak enni kell adni időben és aludni kell őt letenni, és bárkivel jól megvan. Kinőtt belőle egy akaratos kisfiú, akivel meccseket kell vívni, aki már nagyon is tudja, hogy mivel/kivel mit lehet elérni (főleg milyen hangerővel…), aki szerint a világ csuda izgalmas, és mindent ki kell próbálni, meg kell kóstolni, de minimum mindent a kezeivel kell megnézni, és hát mire van az a szemüveges rabszolga, aki mindig fölém hajol a kiságyamban, ha nem arra, hogy azt csinálja, amihez épp kedvem van, és oda vigyen, ahová én akarom. (hmm, lehet, hogy a Gyerek tévesen azt hiszi, hogy én vagyok a lába?)

Ha elviszik őt sétálni, fél óra után már az jár a fejemben, hogy vajon mit csinál Ádám, ha pedig két órát csak velem van, akkor meg csak arra tudok gondolni, hogy mikor jön már valaki, és ment meg ettől a kissárkánytól…

És bármennyire is hisztis sárkány volt napközben, amikor esténként fürdés előtt az ágyon hempereg, kacag, és a nyelvét nyújtogatja, vagy amikor a nyakamba fúrja a fejét és rám mosolyog, akkor ő a legaranyosabb kisfiú, akit valaha láttam…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.