Mielőtt megszületett volna a Malackám, azt hittem, sokkal egyértelműbb és rendszeresebb lesz minden. Alszik, felébred, sír, mert éhes, megetetem, megint alszik, felébred, játszunk vele kicsit, eszik, megint alszik.

Hát, nem így van. Talán a legjobban az fáraszt le, hogy nem tudom, jól csinálom-e, amit csinálok. Mert amíg délelőttönként Ádám példásan eszik-alszik-eszik (olyankor boldog a tejcsarnok is), délutánonként mindig van két-három óra krízishelyzet, amikor nem hajlandó semmi másra, csak enni, enni, enni. Hiába fejezte be épp a 45 perces evőmaratont, csak nyomkodja a kicsi öklét a szájába, és vigasztalhatlanul sír, míg újra enni nem kap . Hiába ringatjuk, játszunk vele, ölelgetjük… Hajthatatlan - csak enni akar. Egy-egy ilyen maratoni etetés borzasztóan lefáraszt, és persze mindjárt a legrosszabbra gondolok – mégpedig, hogy valamit rosszul csinálok. Mert ugye a Malacka szintén belefárad az állandó evésbe, kiüti magát, és jön a következő dilemma: miután már három órája kómásan alszik, azt oldom, hogy akkor most felébresszem-e következő etetésre, vagy hagyjam, hadd aludjon. Na de ha hagyom, akkor nem fog-e egész éjjel ródeózni nekünk…

Persze az is lehet, hogy a mai nyűgösködést a lehűlés+eső párosítás okozta – nem bánnám, bár csodálkoznék, mert sem az anyja, sem az apja nem érzékeny az időjárás-változásra.

Még jó, hogy a szoptatással semmi problémám nincs (azon kívül, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne azon stresszeljek, jól csinálom-e..), de a mai három és fél órás etetéssel a tejjel együtt az összes energiámat kiszívta belőlem a kisfiam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.