Mikor Ádám pár hetes volt, és látogatóban voltunk Elvirkáéknál, még csodálkozva hallgattam a kétgyerekes anyuka sztorijait a TEA-ról. A TEA a Terhességi Agybetegség rövidítése, ami az anyaság egyik velejárója, és legjellemzőbb tünete a Feledékenység. Azóta már régi ismerősként emlegetem naponta ezt az anyukasághoz kapott bónuszt, ami nálam ráadásul társult az értetlenséggel, már ami a vicceket illeti. Na, nem a csattanóval végződő történeteket, hanem az iróniát meg az átvitt értelmet. Biztosan az agyamra ment a tej...

A legutóbbi családi többversszakos tragikomikus bohózatom az útlevélintézéssel kapcsolatos. Íme.

Szereplők:

születési anyakönyvi kivonat (továbbiakban rodníliszt)

Nóri, Laci, Gyerek.

Helyszín: pozsonyligetfalui háromszobás panellakás (még)

1. jelenet

Este

Nóri: Lacpac, akkor én holnap elmegyek, és elintézem a Gyerek útlevelét. Csak rodníliszt kell hozzá meg 8 eurós okmánybélyeg. Te viheted az autót, mert én kendőben simán elviszem őt. Szerinted lehet okmánybélyeget kapni a rendőrségen?

Laci: Persze, lehet. Nekem ki kell mennem úgyis kinyitni a házat a munkásoknak, meg meg kell vennem a padlásföljárót, és azt is ki kell nekik vinnem.

Nóri: Oké, ha időben végzünk, akkor mi is kibuszozunk utánad.

Gyerek: Grehhhhhgrochhh (mosoly) Eloulleee...

Sötét

2. jelenet

Másnap, reggeli közben

Laci: A rodnílisztet nem fogod elfelejteni?

Nóri: Nem, nem, már tegnap is az eszemben volt.

Gyerek: Krch-krchergh

Laci el.

Szokásos reggeli teendők: tisztába tevés, etetés, öltözés és öltöztetés, majd kendőbe kötés, pénz magamhoz vétele okmánybélyegvásárlási célzatból. Buszon Gyerek édesdeden álomba szenderül, majd két megállóval a rendőrség előtt tudatosítása a ténynek, hogy a rodnílisztet bizony otthon hagytam. Pff. Visszabuszozás, mire hazaérünk, Gyerek felébred, éhes, meleg van, ebédet kell főzni, nem megyünk vissza. Rodníliszt berakása a táskába.

Laci haza. Sztori elmesélése, majd megegyezés, hogy ma hosszúnaposak a rendőrségen, majd délután, útban Juliékhoz megállunk.

Közben: gipszkartonosok végeznek, ki kell menni bezárni a házat. Gyerek megetetve, úgyhogy én megyek ki elbocsátani őket. Utána, indulás a rendőrségre.

3. jelenet

Laci: Rodnílisztet beraktad?

Nóri: Persze, mit gondolsz. Az volt az első, hogy hazajöttem...

Autókázás a rendőrségre, majd méterre ugyanazon a helyen, ahol délelőtt, tudatosítás, hogy a rodníliszt nincs nálam. Kiraktam, mikor mentem a házhoz, hogy ne gyűrődjön össze.

Anyázás, saját magam lehülyézése, Laci némán hazavezet.

Föl a papírért, most már aztán tényleg a kezemben van, ki sem engedem, míg meg nem érkezünk a rendőrségig. Ahol pedig kiderül, hogy mára már nem vesznek be ügyfélet, mert túl sokan vannak/ túl késő van...

Anyázás, Laci némán vezet Juliékhoz.

4. jelenet

Másnap 9.15:

Nóri: Ma délig vannak, úgyhogy van még időnk. De azért induljunk lassan.

Laci: Oké, mehetünk.

Gyerek: le-le-le-le-le

Nóri: Egy kicsit megetetem Ádámot, aztán indulhatunk.

Rendőrségre megérkezés 9.30-kor. Millió ember. Új ügyfelet nem vesznek be, mert túl sokan vannak/ túl késő van... Anyázás. Kint a rendőr néni a felháborodott ügyintézőket elirányítja a belvárosi rendőrségre, próbáljanak szerencsét ott, hátha azok bírják emberrel meg energiával.

Nóri: Megpróbáljuk.

Laci: Hát, mi vesztenivalónk van. Max. megint pazaroltunk egy kis benzint.

10.00-kor érkezés a rendőrségre. Ember egy szál se, rodníliszt a kezemben, okmánybélyeget is ki lehet fizetni a helyszínen, a Gyereket sem hagytuk a kocsiban. Fényképezkedés. Gyorsítvakérik? Nemköszönjük, ráérünk. Akko jó, egy hónapon belül meglesz, köszönjükviszlát.

Nóri: Na, milyen szerencsénk volt.

Laci: Meg sem érdemeljünk, annyi melléfogás után.

Happyend: Két nap múlva sms, megvan az útlevél.

Laci: Minek akkor hozzáfizetni a gyorsításért???

Nóri: Mehetünk, hurrááá!

Gyerek: ergghhhh-krchh (hamm).

Tegnap kezdték, mára már be is fejezték. Elkészült a házunk mennyezete.

Ezen a héten a gipszkartonos mester és csapata szállta meg a házunkat, hogy elkészítse a plafont. Eddig ugyanis csak a puszta tetőszerkezetet nézhettük odabentről, így azt is nehéz volt felmérni, valójában milyen magasak is lesznek a szobák.

Azzal kezdték, hogy egy sűrű, fém tartószerkezetet szereltek a tetőgerendákra, erre került a hőszigetelés, aztán – lézeres vízmérték segítségével – a 12,5 milliméter vastag gipszkarton lapokat rácsavarozták a tartókra. Pofonegyszerűnek tűnt, de én azért nem mertem volna nekikezdeni.

A gipszkarton amúgy nagyon jó cucc: könnyű, olcsó, sima, tűzálló, és ráadásul állítólag nagyon jó klímát biztosít a szobákban, mivel a túl sok nedvességet magába szívja, és száraz időben „kilélegzi” a házban. Meglátjuk.

Annyi van még hátra, hogy a mennyzetre csavarozott cucc kapjon még egy alapglettelést, hogy eltűnjenek a csavarfejek és a táblák összetételei. Hogy aztán a falakkal együtt házilag ezt is le tudjuk festeni. Merthogy ez a terv, talán még nem is írtuk.

Szóval, íme, az ilyen volt – ilyen lett nappali:

Az ablakosok holnap reggel hét és negyed nyolc (!) között érkeznek. Így, ha minden igaz, holnap ilyenkorra már ablakaink is lesznek.

Kezdjük ott, hogy pár hete már az egész éjszakát átaludta a prücsök, majd jöttek a nagy melegek és beálltunk a „négykor ébredek inni kicsit” üzemmódra. Tehát most úgy néz ki az éjszakánk, hogy nyolc- fél kilenc körül elalszik a Gyerek, négykor ébred, iszik, és visszaalszik hatig, akkor megint iszik kicsit, és attól függően, mi van betervezve az adott napra, alszik nyolcig vagy fél tízig.

Ezt tudjuk ám cifrázni is.

Van, hogy a fél kilences elalvás után kb. háromnegyed órával hasfájásra hivatkozva felébred, és csak újabb szopival tud megfeledkezni a fájdalmáról és visszaaludni. Ezek a hasfájások általában akkor következnek be, amikor három napig nem kakil a bébi. Néha fordul elő ilyen, teljesen tanácstalan vagyok, hogy mi okozhatja ezt. Étel kizárva. Remélem, egyszer majd beáll ez az emésztés dolog, mert ezzel kínlódtunk eddig a legtöbbet...

Kora reggel Ádám erősen kapálózik.Szétveti a karjait, dobálja a lábait – lehetetlenség kibírni mellette. Először szintén hasfájásra gyanakodtam, de az is eszembe jutott, hogy hátha olyan alvó lesz, mint Juliék Rebekája, aki nem bír megmaradni egy helyben, és éjjelente százszor is pózt változtat. Csak ugye mivel Ádám még nem túl mozgékony, marad a kapálózás. Meglátjuk majd...

Ami roppant izgalmas, az a nappali alvása. Általában két órákat bír fenn lenni a Gyerek, és utána jön egy harminc-negyven perces alvás. Sehogy sem tudom ezt kinyújtani, egyszerűen negyven perc után felébred és két óra múlva megint nyöszörög, hogy aludna. Ezért aztán délutánra már totál kifárad, és voltak napok, hogy estére már én is egy ideg voltam a nyűglődése miatt. Ezért radikális lépésre szántam el magam: oké, hogy délelőtt csak negyven perceket alszol, de délután igenis fogsz hosszabbat aludni, Kölök! Úgyhogy most pár napja délután én is mellédőlök, és amint látom, hogy ébredne, rögvest visszaaltatom. Ezt így általában négyig húzzuk, olyankor otthagyom őt, és ezek után még egy órát ráhúz a prücsök. Aztán meg már csak az esti alvás. Így legalább kipiheni magát délutánra, és én is sunyhatok párat vele. Csak az ebédet kell jól időzítenem, és máris megvan a délutáni sziesztánk...

Pontosabban illata. Finom, pácolt faillat. Ott feszít büszkén, a helyén. Beépítve, becsavarozva, beöntve, bepurhabozva – mozdíthatatlanul.

Legutóbb Nóri még azt hihette, több részes, viszontagságos történet kerekedik az ajtósztoriból, szerencsére úgy tűnik, ezzel befejeződtek a megpróbáltatások. Semmi gond nem adódott, időben elkészült, akkora lett, amekkorának lennie kellett, össze sem tört útközben, be is lehetett szerelni. Az ajtónkat tehát legyártották, elhozták, berakták, én kipróbáltam, kifizettem és kigyönyörködtem magam benne. Olyan, amilyennek lennie kell: keményfából készült, alul-felül biztonsági üveges, be lehet csukni, ki lehet nyitni – mi kell még?

Bevallom, nagy érzés volt, amikor a martosi Hegedűsék röpke fél óra alatt beépítették a bejárati ajtót, én pedig életemben először végre kulcsra zártam a családi házunkat.

Két nap múlva Forróék hozzák az ablakainkat, utána remélhetőleg hasonlóan gondtalan és boldog naplóbejegyzés következhet.

A hét vége felé falura látogattunk Viktorhoz és Angihoz, ahol egy újabb csúcsszuper „must have” dologba botlottunk: a felfüggeszthető hintaágyba. Még Ádám is szeretett benne lenni, körülölelte a narancs szín, ringatózhatott – kell ennél több egy háromhónaposnak? Maximum egy beépített emlő... Kacsáztunk, bográcsoztunk, Angi lepénysütő premierjét is megtartotta, a Gyerek meg elvolt. Igaz, hogy jobbára rajtam lógott, a kocsit valamiért nem bírta Lakon, de egész jól bírta a bébi. Még Bang!-ezni is engedett minket este.

Szombaton aztán, gondoltuk, megérett a Gyerek az első fesztiváljára. Főpróbaként már kocsizott egyet a Jókai napokon, de az ÉS?! szervezte Ekhós szekéren, örsújfalusi színjátszó fesztivált az elejétől a végéig abszolválta. Belenézett az előadásokba, kézről kézre adogatták, kapott egy csomó lábpuszit, és még a dédnagyszüleit is meglátogatta. Ádám az egész napot egy nyikkanás nélkül csinálta végig. Sőt nem csak végigcsinálta, hanem még élvezte is. Mintha mindig is arra vágyott volna, hogy egy ilyen fesztiválon vegyen részt.

Szóval teljesen fesztiválgyerekünk van. Mintha csak nekünk találták volna őt ki. 

Update:

A szlovák köztévé magyar adása is beszámolt a fesztiválról, a jószemű operatőr Ádámot is megörökítette, Nórira kötve. A riport ezen a címen tekinthető meg, az 5:10-es időpontnál kezdődik.

Nemcsak a ház, hanem Ádám körül is sok az újdonság.

Például, negyedéves lett a bébink. Ennek örömére megkaptuk az első oltásokat is. A Gyerek hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, az injekciónál az apja fogta le, de a szúrás után pár másodperccel már megint teli szájjal vigyorgott a doktor nénire. Aki, úgy tűnik, nagyon jó választás volt, Ádám is hangosan beszélgetett vele, és nagyokat nevettek egymásra. Úgy viselkedik Ádámmal a gyerekorvosunk, mintha nem látna naponta több aranyos bébit. És a homeopátiás szerekre is nyitott, amit én külön díjazok nála.

Szóval ami a súlyát illeti, elértük a hét kilós határt, ami azért is haladás, mert az utolsó egy hónapban Ádám már nem az „előírásos” kilók kétszeresét szedte fel, „csak” annyit, amennyit kell. Ez haladás. Enni is már csak háromóránként eszik, illetve evett, hiszen a mostani nagy melegekben többet van mellen (de erről később).

Anyukám és nagymamám már nagyon várják, hogy „elkezdje nézegetni a kezét” a Gyerek, egyelőre ott tartunk ezen a téren, hogy markolgatja hasán a kistrikót, és elvetemült arccal nézi a kezét. Ilyenkor azt lehet kiolvasni a szeméből, hogy szuggerálja a kezecskéjét, jöjjön oda a szájához. Intenzíven bűvöli az elé lógó játékokat is, ha szemmel fogni lehetne, már rég a szájába tömné őket. Szóval szerintünk napok kérdése, és tudatosan fogja irányítani a kezeit. Na és akkor vége a fülbevalóhordásnak...

Fordulás terén is produkál újdonságokat a bébi. Pár hete, Rimaszombatban a hasáról a hátára fordult (szerintem a feje volt túl nehéz, és az intenzív jobba nézés következtében „esett” a hátára, de ezzel családunk azon része, amely csodagyereknek tartja a kisfiút, vitatkozik...)

Tény, hogy tegnap viszont először fordult a hátáról a hasára Ádámunk. Igaz, hogy csak egyszer, és igaz, hogy a kertben, ahol az enyhe lejtő is közrejátszhatott az aktusban, de mindenképpen haladunk...

Továbbra is borzasztóan aktív a Gyerek: izeg-mozog, rúgkapál, minden, mozgást kifejező ige jellemző rá – a kádban például már csak ketten tudjuk fürdetni, annyira feszíti és rúgja el magát a kád aljától. Nemtom, mi lesz itt, ha elkezd mászni. Vagyis tudom, na: akkor fogom visszanyerni az álomtestsúlyomat, annyit fogok utána rohangászni.

A nagy melegeket Komáromban vészeljük át, ami annál is jobb, mert a panelben az alattunk levő lakást átépítik – szóval egy ideggócok lennénk, ha otthon kellene főnünk a lakásban. És így legalább Lackó is kijárhat Oroszvárra színeződni. Itt pedig a dédik, nagyszülők, nagynéni kiveszik a részüket az Ádámozásból – remek taktikai érzékkel többünket lepisilt már a Gyerek, illetve Márti már kipróbálta a „nyakig szaros gyerek tisztába tevése, míg a szülők nincsenek otthon” projektet, amit csillagos egyesre értékeltünk.

A meleg miatt, meg persze amiatt, hogy (a rokonság erős nyomásának ellenállva) csak tejjel itatom a bébit, nem hagyhatom őt félóránál hosszabb időre bébiszitterekre. De kendőben remekül elvan, még ilyen melegben is, úgyhogy már várom a következő hetek csempe, kád, csapok, festékválogató körútjait.

És bár teljesen világos, hogy az Ádámmal kapcsolatos bejegyzésekre több blogolvasó kíváncsi, a dokumentálás oltárán feláldozom az olvasmányosságot, és megint a házról írok.

Legutóbb ott fejeztük be, hogy Péntekék bekígyózták a padlót vízvezeték-csövekkel. A legszebb látványt viszont csak néhány nappal később nyújtotta a ház, amikor a nyolccentis polisztirol szigetelés tetejére felkerült a padlófűtés. Kár, hogy csak egy napig gyönyörködhettünk benne, utána ugyanis elrejtették egy betonréteg alá. Pedig annyira szép op-artos mű volt, hogy egy nagyobb képet érdemel.

A három lakószobán, a háztartási helyiségen és a kamrán kívül mindenütt padlófűtés lesz, sokan dícsérik, kíváncsiak vagyunk, tényleg olyan jó dolog lesz-e. Ahhoz persze az kell, hogy a csövekben egyszer majd meleg víz is csordogáljon. Ahhoz kell a kazán, ahhoz meg a gáz.

Itt akkor most egy kis közművesítési kitérő következik, hiszen a víz-gáz-villany-csatorna kombinációból már csak a gáz volt hátra. Egészen hétfőig, amikor – a szükséges és most részletesebben nem taglalandó – engedélyeztetési eljárások után a VesGas cég neklilátott gázosítani a telkünket. Két nap alatt végeztek is, példásan kiásták a gázvezetéknek való árkot, mostanra már mindent be is szereltek, kaptunk (na jó, vettünk) egy új dobozt a leendő kerítésünkbe, visszatemették és elegyengették a ház előtt kiásott földet, fűmagot szórtak rá (!) és még meg is locsolták. Ezt nevezem szolgáltatásnak. Ahhoz persze, hogy egyszer majd gáz is folyjon a vezetékben, még egy csomó papírmunka, kérvény és szerződés kell, én augusztus végére tippelem az adminisztráció végét.

De menjünk vissza a házba. Szóval beszerelték a padlófűtést. Az örömünk addig tartott, amíg a győri kivitelezőink vakarni nem kezdték a fejüket. Az van, hogy a fürdőszobában a vécé leválasztó falát és a zuhanyzófülhe falát gipszkartonból terveztük elkészíttetni. Csakhogy a gipszkartonfal olyan dolog, amit le kell fúrni a padlóba. Oda, ahol a talajfűtés van. És bár lebetonozás előtt gondosan bejelöltük, hol húzódnak a padlóban a csövek, arra nem vehetünk mérget, hogy a gipszkartonos nem fúrja-e majd telibe az egyik csövet. És akkor lőttek a fűtésnek. Szóval hosszas tanakodás után a gipszkarton helyett a tégla falak mellett dötöttünk. (Na, Ádám, mit szólsz: gondoltad volna, hogy annak idején, 2012-ben ezért nem gipszkartonból készültek el a válaszfalak a fürdőszobában?!)

A padlófűtés szemet gyönyörködtető kompozícióját tehát hamar lefedték aljzatbetonnal (szlovmagy: potyer). Az elmúlt néhány napom ennek következtében azzal telt, hogy reggel-este locsolni jártam. Mint a szivacs, úgy szívta magába a friss beton a vizet, mondjuk, elég durva melegek is voltak mostanábana. Mára viszont szép, repedésmentes beton fedi a padlót. Péntek úr, a fűtésszerelő szerint nem túl egyenletesen, de nekem tetszik. Majd a szalagparketta lerakásakor kiderül, mennyire lett. hepehupás a talaj.

Igen, közben bőszen nézegetjük a parkettát és a csempét. Mivel a házépítés jóval többe fog kerülni, mint amire számítottunk, félek, hogy nem a szépség és a minőség alapján döntünk majd. A konyhabútoron viszont nem spórolunk. Pistáék ajánlottak egy konyhást, aki a legolcsóbb ikeás áráért méretre szabottat csinál nekünk. Szeptemberben meglátjuk, milyen lett.

Visszaolvasva a bejegyzéseket most látom, szerintem azt sem írtam meg, hogy már nem egymásra pakolt raklapokon (szlovmagy: palettákon) kell felmászni a házunk földszintjére, hanem vannak lépcsőink is. Már két hete elkészültek, csak elfelejtettem dokumentálni a létezésüket. Egy vezet fel a teraszra, egy le a pincébe. A bejáratnál kettő van. (Hogy is énekelte Bessenyei a Ha én gazdag lennék-ben? „Nagy, széles márványlépcső: egy, ami felvisz, és még egy – mert lefele is kell...”)

Hmm, egyre inkább házformája van leendő otthonunknak. Mi pedig annyira örülünk neki, mert minden anyagi és idegi megpróbáltatás ellenére megéri. Szóval egyáltalán nem csüggedünk, hanem nagyon boldogok vagyunk, mert olyan jó lesz ott lakni!