Hihetetlen, optikailag mennyire megnöveli a szobákat a fehér szín. Ezt onnan tudjuk, hogy a házunk nagy része már ki van festve.

A héten ugyanis Öcsi mester glettelt, csiszolt, festett, aminek eredményeként a hálószobánk, Ádám szobája és a vendégszoba fehér fényárban úszik. Főként délután, amikor oda süt be a nap. A jövő hétre el is készül az egész, úgyhogy nemsokára jöhet a következő – és egyben utolsó – nagyobb projekt, vagyis a parkettázás. Szeptember végén pedig elméletileg költözhetünk is. Az nem biztos, hogy pont Ádám (és a ház) féléves születésnapjára esik majd a nagy nap, de a naptárat lapozgatva úgy tűnik, még erre is van esély. Meglátjuk.

Valamelyik nap a telken járva elcsíptem egy markológépet, amelyik az egyik szomszéd telken dolgozott. És mivel a telek egyik sarkában hónapok óta éktelenkedett egy hatalmas betonkolosszusokból, csomagolóanyagból, cserépből meg mindenféléből álló szeméthegy, sebtiben hozattam egy konténert, a munkagép kezelője meg nagy gyorsan bedobálta az egész hóbelevancot. Kábé tizennégy másodpercig tartott neki.

Nórinak a héten sikerült befejeznie a nagy művet, vagyis elkészült az előszobát díszítő mozaik is.

A feleségem ezúttal nálam lelkesebb segítőtársat is talált, méghozzá Niki személyében, akivel közösen küzdőttek meg a sok száz apró csempedarabbal, amelyek nem és nem akartak a helyükre passzolni. Nem lett volna semmi gond, ha a mozaikot először, próbaképpen, nem a nappali közepére rakja le Nóri. Amikor párnapos munka után sikerült kirakni a díszítést, jött a dilemma: hogy visszük ezt át az előszobába a csemperagasztóba. Hát, nehezen. Vagyis: sehogy... Végül azért csak-csak elkészült a mű, bár az egy naposra tervezett munka helyett egy hétig tartott az áthelyezés. Nóri nincs is megelégedve vele száz százalékosan, de azt azért ő is belátja, elsőre egész szépen összejött. Ma pedig, ahogy beléptünk az ajtón, és elénk tárult az előszoba teljes szépségében, hát be kellett nekem is látnom, a mozaik nagyon feldobja a helyiséget.

A fürdőszobába szánt tükröt már hetekkel ezelőtt megvettem, mivel fel akartuk ragasztatni a falra, Karcsira, a csempemesterre akartuk bízni ezt a műveletet. Ő azonban nem vállalta, mondván, nehogy már ő törje össze, ha véletlenül nem ragadna oda. Pedig én megvettem a legspécibb tükörragasztót, mégsem tudtuk őt rábeszélni. Szerencsére Niki nem egyedül jött látogatóba, így amíg a lányok mozaikoztak, mi Greggel felragasztottuk a tükröt. Seperc alatt megvolt, mondhatni ripsz-ropsz. Azóta is fenn van, szép lett, az amúgy sem kicsi fürdőszobán még nagyított is egyet. Majd büszkén megmutatom Karcsinak, amikor visszajön kicsempézni a konyhát.

Pista tegnap eljött egy kicsit segíteni a telekre, a sódertalicskázás szünetében előkapta a hegedűjét, amit „véletlenül” magával hozott. Merthogy még a múltkor észrevette, milyen jó akkusztikája van a pincének, hogy ő ezt most kipróbálná, ha lehet. Perszehogy lehetett. Csak arra kellett vigyázni, hogy a vonót ne üsse bele a plafonba, mert magasabbá azért a fehér festék sem tette a pincét. Pista rögtönzött koncertjéről készült egy videófelvétel is, de ezt csak hosszas és tömeges kérlelés hatására leszek hajlandó feltenni az internetre, nehogy személyiségjogi per legyen a dologból.

Persze mi még nem értjük. Viszont az eddigi „kchhhkkch” és „grrrrrghghg” hangokhoz pár napja felfedezte a magánhangzókat is. Úgyhogy ma végigdumálta a napot. Beszélt a reggelinél, magyarázott miközben az ebédet készítettük, énekelt az autóban, társalgott Nikivel. Este pedig megpróbálta levadászni az anyukája ujját, és hangosan méltatlankodott, hogy nem sikerül. Nagyon édes, hallgassátok és nézzétek csak...

Három napig törtem a csempéket és puzzleztam össze a darabkákat, Ádám aktív asszisztálásával. Laci esküvőnkre tervezett „logója” fogja dísziteni (ha minden igaz) az előszobánkat.Ennek „hála”, ha egyszer eladnánk a házat, csak és kizárólag olyanoknak adhatjuk, akiknek van a nevükben N és L betű... Ha sikerül az átrakás, tuti siker lesz, nagyon jól néz ki a dolog, örülök, hogy senki nem tudott lebeszélni a mozaikozásról. Sőt, csak azt sajnálom, hogy a fürdőszobában nem kötöttem az ebet a karóhoz, mert nagyon jól nézett volna ki ott is. Így most ugyan kevésbé eredeti a fürdő, ám annál elegánsabb. Hálistennek, mindig megnyugszom, mikor meglátom, mert élőben sokkal szebb, mint az emlékezetemben...

Ja, a pár hete elkészített és a blogunkon is megörökített fürdőszoba-vizualizáció fabatkát sem ér. Nemcsak azért, mert a valóságban sokkal szebb a csempe színe, hanem mert a számítógép által kiszámított és általunk megvásárolt anyagmennyiség köszönőviszonyban sem áll egymással: Lacinak még háromszor kellett elautóznia a neve elhallgatását érdemlő szaküzletbe, hogy újabb egy, két, majd még egy csomag csempét vegyen. Végül pedig azért sem érvényes a látványterv, mert menet (vagyis csempézés) közben párszor meggondoltuk magunkat, és sok mindent másképp alakítottunk, mint elsőre gondoltuk.

És nem, ezúttal nem mutatjuk meg a végeredményt, szigorúan csak részleteket láthattok a készülő szobákból. Fotódokumentációt a kész helyiségekről majd csak a legvégén mutatunk...

Na jó, még nem a lakószobákat, csak az "egyéb" kategóriás helyiségeket.

Már egy hónappal ezelőtt elkezdtem a háztartási helyiség mázolását, aztán Öcsi (aki profi festő és még rokon is) egy helyszíni terepszemle után lehűtötte a kedélyeinket, mondván, ez még csak-csak, de a nappalit és a hálószobákat ő azért nem bízná ránk. Mivel glettelés nélkül nagyon csúnya lenne a végeredmény. Szóval ő nemsokára nekiáll a frekventáltabb szobáknak, a múlt héten viszont Viktor barátom is lejött Pestről, hogy segítsen a többivel.

Kezdetnek a vécét bíztam rá, az egyenetlen vakolás eléggé megnehezítette a munkáját, szóval nem lett az igazi. De a legkisebb helyiség csempéje fölötti egy méter talán mindegy is, hogy hogyan néz ki. A plafon glettelésekor aztán kiderült, ez a munkafázis tényleg meghaladja a képességeinket. A kamrát már közös erővel tettük hófehérré és teljesen vállalhatóvá, a pincének pedig én estem neki. Ez utóbbi helyiség kétszeri lefestés után is eléggé festékcsíkos maradt. Sebaj, maradt még anyag a vödörben, ma vagy holnap még egyszer lekenem. Meg annak is utána akarok olvasni, milyen festék kell a betonpadlóra, mert nem szertetném, ha a beszivárgó víz elmosná a művem.

Apropó, tegnap már volt egy jó kiadós eső, ám a pince nem ázott be! Úgy tűnik, jól szuperál az esővíz-elvezető.

acdasyxyxn6++2 ,dcdcdcdcdcdcdcdcdcdcdcdcyx (Ezt épp az előbb írta Ádám, akit ideültettem az ölembe.)

Szóval Viktor a festésen kívül még az esővízelnyelő aknából kiásott kavicsot is segített teríteni a telken, mivel a narancssárga műanyagcsövek még mindig kilátszottak a föld alól. Becsületére legyen mondva: egyformán jól birkózott meg az én vadiúj, születésnapi alumíniumlapátommal és a csálé, kotyogó kerekű, lyukas talicskával. 

Kb. három éve nem voltam beteg. A terhességem alatt végig nagyon izgultam, nehogy megbetegedjek, mert nem akartam szedni semmiféle gyógyszert. Hálistennek ettől a tapasztalattól megmenekültem. Most visznt csőstül jött a vírus... Eléggé le lehetett gyengülve a szervezetem, mert a sima megfázás végül is antibiotikum-kúrával végződött nálam. Kezdődött mindez kis torokkaparással, aminek még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, bezabáltam fokhagymából, gargalizáltam sós vízzel, majd mikor harmadnapra sem múlt el, illetve bekopogtattak hozzánk a társai, nátha és köhögés is, elugrottam az orvosomhoz. (Aki történetesen ugyanaz, mint Ádámé.) Mivel lázam nem volt, felírt csupa homeopatikumot, ami miatt itthon Laci majdnem visszaküldött. A vitánk csúcspontja az volt, hogy „de én hiszek benne, kedvesem, szerintem egy gumicukortól is meggyógyulnék, ha tudnék benne hinni. De nem tudok, ebben meg igen, úgyhogy meggyógyít.” Lacinak nem volt több kérdése.

Aznap estére már lázam is lett, az éjjelről meg nem is beszélve. Kb. négy éve nem volt lázam, most meg a hideg rázott a szobánk 28 fokában. Vicces volt, ahogy Laci mellettem kitakarózva fekszik, én meg nem bírok összetekeredni olyan magzatpózba, hogy ne koccanjak össze a fogaim. De Ádám legalább rendes volt, és akkor éjjel csak egyszer keltett. Másnap pedig Laci kipróbálhatta, milyen anyaságin lenni. Míg én izzadtam az ágyban, ő egyszerre főzött, gyereket kapart ki a szarból, szórakoztatta, épp csak nem szoptatta. Aztán mikor néhány percre egyedül maradt a konyhában, mert én pont megetettem a Gyereket, azt vettem észre, hogy még mindig fennhangon mondogatja a kacsaaprólék-leves főzésének egyes mozzanatait. Ádám ugyanis szeret velünk főzni :)

Szóval átvészeltem a napot, majd mikor estére már csak egy kis hőemelkedésem volt, megörültem, hogy a nehezén már túl vagyok.

De nem. Alig feküdtünk le éjjel, Ádám máris felsírt, köhögött, prüszkölt, és nem tudott máshogy megnyugodni, csak a jól bevált a módszerrel. A mellemen. Ráadásul elaludt ugyan, de amint elengedte a mellemet, megint fent volt és ordított. És bár elővigyázatosságból még aznap beszereztük a „porszívó orrszívót”, a szomszédokra való tekintettel nem kapcsoltuk be (de jó,hogy nemsokára ez már nem lesz szempont...). Valamikor kettő felé még mindig ott tartottunk, hogy félóránként fenn voltam, Ádám pedig már az összes lehetséges pózt kipróbálta az ágyunkban. Legjobban a keresztbe fekvős jött be neki, de ez azon prózai ok miatt vállalhatatlan volt, hogy én így kiszorultam volna a kiságyba, ami elég gáz lett volna, mert azon kívül, hogy csak hajtogatva fértem volna bele, a súlyomat sem bírta volna el. És így teltek az éjszaka további órái is.

Persze, én mindeközben izzadtam, mint egy ló, minden csupa lucsok volt körülöttem, és számoltam vissza a perceket, amik még hátravoltak az éjszakából. Amikor 5-kor felordított a Gyerek, egy artikulálatlan „Kuss”-t hallottam beszűrődni az ablakon. De az is lehet, hogy csak hallucináltam.

Naszóval, másnap irány az orvos, nekem antibiotikum, a Gyereknek különféle orrtisztító szerek, és figyelmeztetés, hogy használjuk az orrszívót, mert bizony a csecsemőknél a nátha nem csak nátha. Úgyhogy nem volt más választásunk, nagyon félve, de bekapcsoltuk a porszívót. És láss csodát, a takony pillanatok alatt kiszippantódott, Ádám pedig nemhogy ordítani kezdett volna, hanem csodálkozva inkább a szájába próbálta betüszkölni a szívókát. Azóta meg már gyakorlatunk is van benne, mert óránként nekiállunk orrszívózni...

Akkor az első telektakarítás eseményeit örökítettük meg, nem sejtve, hogy miről, milyen gyakorisággal és meddig dokumentáljuk majd az akkor még csak babszemnyi Gyerek és a burnya borította telek körüli kellemes gondokat.

Azóta – ezzel a maival együtt – 93 bejegyzés született, vagyis átlag négynaponta egy.

És ha már a statisztikánál tartunk, két nappal Ádám születése után, március 28-án járt itt egy nap leforgása alatt a legtöbb ember, összesen 517 különböző számítógépről kattintottatok ránk. Március 15-én valószínűleg mindenki ünnepelt, mert azon a leggyengébb napon csak 6 olvasó nyitotta ki a Baba-házat.

Többször leírtuk már, hogy ezt a naplót elsősorban magunknak írjuk (azon is gondolkodunk, hogy privát jellegű legyen, tehát csak meghívott vendégek olvashatnák), de mivel jelenleg szabadon hozzáférhető, mindig szívesen fogadjuk a hozzászólásaitokat.

Nem tudjuk, meddig folytatjuk a naplóírást ebben a formájában, de jó lenne, ha pár év múlva akár Ádám is elolvashatná, milyen is volt akkor. Vagyis most. (Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez őt egy kicsit is érdekelni fogja...)

A konyhaszekrényről két dolgot tudtunk kezdettől fogva. Az egyik, hogy nem akarunk felső szekrényeket, a másik meg, hogy ne lengyel gyártmányú legyen.

A mostani konyhabútorunk ugyanis a méltán hírhedt Red-Black-White gyár terméke – mindenki jegyezze meg és óvakodjon tőle. (Annak idején eleve összetörve szállították le, egy-két év alatt lejött a műfa borítás a préselt fáról, a szekrényajtók csavarjai önálló életet élnek, szóval egy rémálom).

Mivel – finoman szólva – nem korlátlanok az anyagi lehetőségeink, úgy gondoltuk, első körben derék svéd barátaink lakberendezési áruházában nézünk szét. Előtte persze Ádámmal is átböngésztem az IKEA-katalógust, Nórival perdig meghánytuk-vetettük, milyen stílusú konyhabútor jönne be nekünk. Kiderült, mindkettőnknek tetszettek a fából készült szekrényajtók, de miután a helyszínre érve a kiállított példány fenyőfájában a mi körmünk is mély nyomot hagyott próbaképp, letettünk erről a lehetőségről. Máshol persze árulnak keményfából készült bútort is, na de mennyiért?! (Közbevetett tapasztalat: az egyik márkás bútoráruházban belefutottunk egy hatalmas kiárusításba, a 10 ezer eurós konyhabútort odaadták volna 5-6 ezerért. Nem is tudom, miért hagytuk ott...) A rusztikus konyha tehát kilőve. Lehetne esetleg magas fényű, színes. Mondjuk zöld. Na, ez jó, akkor majd ilyet keresünk.

Közben megtaláltuk álmaink konyhacsempéjét, amely történetesen piros. Szóval zöld konyhánk sem lesz. Na de milyen szín illik a piroshoz? A katalógusképek tanúsága szerint például drapp, faszínű. Meg fekete. Meg fehér. Jó, akkor feketés lesz a konyhapult, drapp-barna meg a szekrények színe, mivel a falak úgyis fehérek. Lesznek. (A szín eldöntése egyébként valójában hónapokig tartott, de ezen a blogon úgyis hajlamosak vagyunk túlírni a dolgokat, ezért zanzásítok ezúttal.)

Időközben Pistáék ajánlottak egy komáromi asztalost, aki az ő konyhájukat is készítette, annó, olcsón, precízen. Felkerestük a Mestert műhelyében, előadtuk óhajunkat. Mondta, minden megoldható, de szeptember előtt szó sem lehet róla. Ez volt valamikor júliusban. Sebaj, őszig úgysem lesz parkettánk, várunk. Megéri, mert nála a méretre csináltatott konyhabútor kábé annyiba kerül, mint az ikeás. Ellenben valamikor eljön Pozsonyba, pontosan beméri a konyhát, méretet vesz, akkor majd kiválasztjuk a színt is.

Kopsa úr a múlt héten meg is jelent, akkurátusan megmérte az egyes szekrények hosszát, meg a falak által bezárt szögeket is (elég sok derékszöget talált). Ha valamit nem értettünk, azt gyorsan felrajzolta a falra.

Úgy tűnt, nagyon érti a dolgát – olyasmikre figyelmeztetett, amire egyáltalán nem is gondoltunk, segített ki- és megtalálni az ideális megoldásokat, lebeszélt a megvalósíthatatlan ötleteinkről, és megoldást talált a megvalósíthatóakra. Amikor minden pultról, szekrényről, deszkáról és fiókról döntés született, egy perc türelmet kért és felskiccelte az általunk megálmodott és leírt konyhát egy darab papírra. Nórival egymásra néztünk, köpni-nyelni nem tudtunk a gyönyörűségtől.

A fentebb vázolt konyhabútor szeptember végére-október elejére készül el, de a lényeg, hogy végre utána vagyunk ennek a fontos döntésnek is. Ugyanis úgy, ahogy a fürdőszobánál, itt is órák, napok, hetek, sőt hónapok beszélgetése, vitája, győzködése előzte meg a kiválasztás folyamatát.

Azzal kezdődött ugye, hogy az egyik kiadós júniusi eső után alaposan beázott a pincénk. Ez azóta többször is megismétlődött. A ház kivitelezője szerint az volt a baj, hogy a tetőről lecsorgó esővíz éppen a pince alatt gyűlt össze, annak szigetelése pedig talajnedvesség elleni, nem pedig talajvíz elleni. A különbség most már számunkra is nyilvánvaló. Mindegy. Szóval szerintük megoldja a problémát, ha az esővizet – egyébként a tervdokumentációnak megfelelően – elvezetjük egy vízgyűjtő aknába.

Néhány hetes egyeztetés és tervezgetés után Molnár úr és csapata – melynek oszlopos tagja volt Oszkár, az ásó Paganinije – birtokba vette a birtokunkat, az esővízcsatornák föld fölötti végződéseit egy csőrendszerrel összekötötték, a kertben kimarkoltak egy jó pár köbméteres aknát, abba köveket szórtak, belevezették a csöveket – és kész is volt.

A valóság persze ennél egy kicsit bonyolultabb volt, de az eredmény önmagáért beszél: amikor az esővízcsatornába próbaképp belezúdítottunk egy kibli vizet, az néhány másodperc múlva engedelmesen belefolyt a húsz méterrel távolabbi esővízgyűjtő aknába.