Amíg Ádám és anyukája egy mamás-babás, nyárasdi kerti gardenen mulat, gyorsan dokumentálon a ház körüli fejleményeket.

– Most akkor ezen a blogon tényleg mindent megírtok, ami a házzal kapcsolatos? Lesz blogbejegyzés a konnektorokról és a szúnyoghálóról is?! – teszitek fel sokan a kérdést. A válasz: igen. És még gyorsan hozzáteszem, hogy a cél nem is elsősorban a Ti szórakoztatásotok, hanem kis családunk virtuális naplójának tényszerűsége, no meg a dokumentálás kategorikus imperatívusza.

Ezúttal például éppen annak örülünk, hogy tegnap az ablakos cég mesterei felszerelték a belső ablakpárkányokat. Ezek is fából készültek, és nagyon szépre sikeredtek. A fal és a könyöklő pár miliméteres méretbeli eltéréseit vésővel és körfűrésszel korrigálták, vízmértékbe tették a párkánydeszkákat, purhabbal rögzítették, szilikonnal szigetelték – tényleg gyönyörűek lettek. A hálószobákban a majd harminc centi szélesek lettek a belső ablakpárkányok, gyanítom, hogy még ücsörögni is kényelmes lesz rajtuk.

Elkészült a pinceablak és -ajtó is. Ezek persze nem fából, hanem műanyagból vannak. Az ablakos cég szakemberei elmagyarázták, hogy kell kulcsra zárni az ajtót: nekem újdonság volt, hogy teljes erőből felfelé kell feszíteni a kilincset, hogy rá lehessen fordítani a kulcsot, de valószínűleg ez a standard ebben a kategóriában. Mindenesetre tegnaptól zárható a pince is. És nem is lett olyan sötét, mint amilyenre számítottam. Tíz nap múlva, amikor Viktor barátunk meglátogat, majd itt is kifestünk.

És, igen, ezt is meg fogom írni!

Ádám a kiságyát szokja. Illetve a nagyágyát. Merthogy a Veráéktól kölcsönzött babybayt sikerült kinőnie.

Szegény gyerek már napok óta csak összenyomorítva tudott aludni a saját ágyában, ezért aztán nem is csoda, hogy az éjszakák nagy részét mellettünk töltötte. Ennek két hátulütője is volt: reggelre teljesen összetörve ébredem, mivel az ágyunk kábé úgy nézett ki ébredéskor, hogy az ágy háromnegyed része üres, kis családunk tagjai pedig a maradékon osztozkodnak. Ugyanis mikor éjjel magamhoz vettem a Fiút, mindig jó nagy helyet hagytam neki, hogy legyen hol nyújzkodnia, illetve, hogy még véletlenül se feküdjek rá. A Gyerek viszont az éjjeli evés közben szimatot kapva, mindig a lehető legközelebb húzódzkodva hozzám kívánta tölteni az éjszakáit. Ezért aztán Lacit teljesen kiszorítva, engem pedig összenyomorítva mászott utánunk éjjelente. Senki nem aludta ki magát az utóbbi hetekben, na... Másodjára az sem volt ideális állapot, hogy én a fekveszoptatásnál elaludtam, ami azt jelentette, hogy a Gyerek korlátlan tejfogyasztó lett éjjelre. Ez csak addig nem zavart, míg egyszer reggel arra ébredtünk, hogy Ádám jóformán fuldokol a hányásában. Ezek után szántam rá magam arra a radikális lépésre, hogy beáldozom az alvásomat a Fiú javára. Azóta csakis a saját kiságyában alszik és éjjel is csak annyi időre veszem fel magamhoz, míg megetetem. Kezdte a háromszori evéssel, mára meg már csak reggel kelt fel enni a bébi. Gondolom, ehhez azért köze van a hőmérséklet-ingadozásnak is. Mindenesetre, úgy tűnik, Ádám hajlandó átszokni a nagy kiságyba, élvezi, hogy sok a helye, előszeretettel forog körbe és dugja ki lábait a rácsok között. Édes.

Van ám még újdonság, például, hogy Tógiéktól három zsáknyi ruhát kaptunk, illetve egy fantasztikus játszószőnyeget. Van itt minden: lárvatestvér, brekegő békabarát, Katica, pók ica. Ádám rögvest egy önálló hasra fodulással ünnepelte meg az új barátokat. Ezt azóta is gyakorolja, a hason fekvés ugyan még mindig nem a kedvenc póza, ám mostanában látványosan több időt képes eltölteni így. Mármint anélkül, hogy közben elkezdene idegeskedni, amiért még nem tud mászni.

A nagy melegre való tekintettel elhatároztuk, hogy itt az idő megismertetni Ádámot az oroszvári tóval. Úgyhogy fogta magát a Juczor család és a bébit jól bekenve kirándultunk egyet. Ádám roppant mód élvezte az ottlétet, főleg, hogy meztelenül lehetett. Természetesen magába bolondította az egész partot, és még a vizet is „megkóstolta”. Azt hittük, hidegnek fogja találni, de nem, győzött a kíváncsi természet, a Gyereket egyáltalán nem zavarta, hogy életében először érzett ilyen „hideget” - már ha a 25 fokos víz nevezhető annak. Szóval a térdig vízbe lógatást kimondottan élvezte a fürdőző nagyközönséggel együtt, amelyik figyelemmel kísérte a produkciót.

Kiválasztottuk, megrendeltük, kifizettük, hazahoztuk. Meg a csempe! Ötszáz kiló járólap és fürdőszobacsempe rövid története.

Azt már egy korábbi bejegyzés végén is említettem, hogy Nórival sokat variáltunk a fürdőszobacsempe témájában, míg végül megtaláltuk a kompromisszumos megoldást. Az egyik ötödik pozsonyi szaküzletben akadtunk rá a spanyol Kerko gyár termékére, erre a bézs-barna csodára. Azért csoda, mert teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy találunk olyan csempér, amelyik mindkettőnknek tetszik.

A sikeren felbuzdulva (és mivel benne volt az árban) a helyszínen elkészíttettük leendő fürdőszobánk vizualizációját. Ez azért volt jó ötlet, mert a program nemcsak azt mutatta meg három dében, hogy fog kinézni az általunk választott árnyalat a falakon, hanem azt is kiszámította, hány doboz csempére lesz szükség. Azóta persze itthon már valamelyest felülbíráltuk a látványtervet, hogy minél világosabb legyen a végeredmény, de nagyjából el tudjuk képzelni, milyen lesz a fürdőszobánk. Ez a beszkennelt kép ugyan nem sokat mutat az árnyalatokból, de azért idebiggyesztem.

Szóval a szín drapp (bézs?) és barna lett. Nem kék, nem piros, nem fekete-fehér – ezek a színek jutottak még az elődöntőbe. Arról is szó volt, hogy mozaikos legyen a cucc, de a kicsi csempék helyett végül durva nagyokat sikerült vennünk. A járólapok sem kicsik (41x41 cm), de a falicsempék kimondottan bazinagyok: a megacsempék 60x30-as méretűek.

Amikor az ütött-kopott Feliciánk meglátta, mekkora halom cuccot akarunk vele hazavitetni, még a jobboldali visszapillantó tükröt is ledobta ijedtében. Tegnap Greg és Pista segített be- és kirakodni a kocsiból, kétszer kellett fordulni, amíg mindent haza tudtunk szállítani. Egész jól megúsztuk a fuvart, mikor kipakoltuk a csempehalmot a házban, csak egy törött darabot találtunk. Nem rossz arány.

Augusztus utolsó hetében tehát visszatér Karcsi, és bevarázsolja a fürdőszobába a darabonként kétkilós csempéket. Csak kibírják a falak.

Viccet félretéve, a Juhász nagyszülők bizony pédásan begyakorolták a Gyerekezés csínját-bínját a vendégunokákon. Aki nem tudná, már a második kisfiú pótnagyszüleiként tengetik mindennapjaikat, ami azt jelenti, hogy a jelen pillanatban egy majdnem másfél éves kisfiút nevelgetnek napi 9 órában, hat hónapos korától. Ennek a kisfiúnak a testvérét is óvodás korig nevelték pár éve, úgyhogy gyereknevelés ügyében messziről lehagynak engem. (Arról nem is beszélve, hogy a sajátjaikat is felnevelték, ugye, de ez már régen volt...) Szóval megy nekik, na. Olyannyira, hogy míg én már feladtam a Gyerek kocsiban altatását, mivel nekem mindig óriási hisztive végződött a próbálkozásom, Laci apukája sec-pecc elaltatta Ádámot a kocsiban. Gőzöm sincs, hogy ment neki, de mindig sikerült, mikor megpróbálta. A titok nyitja valószínűleg az, hogy a Gyerekem az anyját (azaz engem) a tejcsarnokkal köti össze, tehát ha én altatom, akkor csakis mellen hajlandó elaludni. Mivel másban nem látja a potenciális zabálás lehetőségét, így hajlandó üres szájjal is álomba merülni.

Közben elkezdtük az altatás projektet, ami abban merül ki, hogy már nem vagyok hajlandó megvárni, míg a Gyerek a mellemmel a szájában álomba merül, úgyhogy mostanában fürdés-evés-alvás triót próbáljuk alkalmazni több-kevesebb sikerrel. Néha megetetem, még ébren lerakom az ágyába, és magától elalszik, néha felsír egyszer-kétszer, de már elég, ha csak bemegyek hozzá és elalszik, és mára, mikorra azt hittem, hogy végre megnyertem ezt a meccset, megint nem volt hajlandó máshogy aludni, mint mellel a szájában. Sebaj, szoktatunk még rajta párat, és menni fog, reménytelinek ítélem meg a helyzetet...

Lassan egy hete vagyunk ellátva nagyszülőkkel, ami jelentős módon megkönnyíti az életünket. Csempét, mosdót vásárlunk, kettesben sörözünk esténként (igen én is megittam egy kis radlert...), stb. El lettünk kényeztetve, nehéz lesz a jövő héten visszaszokni a „Gyereket is cipeljük magunkkal mindenhová” üzemmódba. De nem is baj, hogy megint alapfelállásban fog működni a családunk, hiszen még a végén túlságosan beleszoknánk a jóba... :)

Közben az én szüleimre sem lehet okunk panaszkodni, mert míg apám kiásta Lacival a gázvezeték-csövet, anyukám gaztalanította a kertet, aminek hála újra látni lehet kívülről is a házat (a tavaly ilyenkor gaztalanított telken ugyanis újra egekbe tört a GYAM. Laci szerint gyom).

Ami még újdonság, hogy a gyerekorvosunk szerint már nyugodtan próbálkozhat a bébi (vagyis inkább mi) a zöldségek, illetve gyümölcsök kóstolgatásával. Így a hétvégi komáromi látogatás során reményeim szerint jó pár adag biorépát és -krumplit fog szétkenni magán a Fiú. A tea illetve a víz viszont még várathat magára – ezt végre nemcsak az én ösztönöm súgja, hanem orvosi vélemény is alátámasztotta...

2011. július 28-án néztük meg először a horvárjárfalui telket, rajta az öreg házzal. Nem sokat gondolkodtunk, másnap már szóltunk is az ingatlanosnak, hogy akkor ezt most vinnénk is.

Egy évvel ezelőtt persze még nem tudtuk, mit is jelent az, hogy egy telek nincs közművesítve. Azóta tudjuk: jó pár hónap és sok ezer euró kell ahhoz, hogy legyen víz, gáz, villany és szennyvízcsatorna egy ház körül.

Szóval az egyéves fejlődés szemmel látható, egyelőre a régi ház homlokzata takarja az újat, amely szerényen pöffeszkedik a háttérben.

És ha már a közműveknél tartunk, tegnap Péter após segítségével körbeástuk a házat – a leendő gázvezeték helyét készítettük elő. Az apósom csákányozott és ásott, én lapátoltam és izzadtam. Pár óra alatt végeztünk is, nagyokat szitkozódtunk a föld alatt maradt féltéglák és betondarabok miatt. Ha minden igaz, jövő héten Péntek mesterék lefektetik a csöveket és beszerelik a víztartályt is. Talán említettem, hogy ezért kellett belefognom a háztartási helyiség kifestésébe, amit persze nem bánok, sőt.

Ma pedig eljött Karcsi, hogy lerakja a tegnap sebtiben megvett padlócsempét, egyelőre a sokat emlegetett háztartási helyiségben és a vécében. Vele hat éve találkoztunk legutóbb, akkor a lakásátalakításunk csempézési teendőit végezte – parádésan. És ma sem okozott csalódást.

Kihasználva, hogy nemcsak Márti nagyi, hanem a Juhász nagyszülők is itt vannak Rimaszombatból, Nórival ma megengedtünk magunknak egy kiruccanást a Baumaxba. Nem szépítem, vécét vettünk. A kiállított porceláncsészék közül kipróbáltunk kiválasztottunk egy középkategóriásat, a házba szállított példány egyelőre dobozban pihen, de remélhetőleg összeszerelés után beváltja a hozzá fűzött reményeinket. Vagyis megfelel majd „a” célnak. Ha a jövő héten megszerelik a csatornánkat, be is állítjuk a helyére.

És hogy azért Ádámról se feledkezzünk meg, mindenképpen ildomos itt és most dokumentálnunk, hogy tegnap a fiunk elfogyasztotta első körtéjét. Vagyis hát az erős túlzás, hogy megette volna, elnyammogott belőle valamennyit, jó édes volt, úgyhogy ízlett neki. A család liberálisabb ága már korábban is bepróbálkozott almanyalogattatással és szilvalécsurrantással, de ez most határozottan bejött Ádámnak is. Elméletileg - vagyis az okos könyvek szerint - csak hathónapos korától kellene kezdeni a hozzáetetést de ártani biztos nem árt neki az a pár molekulányi gyümölcs. Ha már egyszer négy hónapos a nagyfiú, ennyi változatottág kijár neki az anyatej mellett.

Tegnap Péntekék beszerelték a gázkazánunkat.

Gáz még ugyan nincs, de a gázszolgáltatás beindításához szükséges dokumentáció már a kezünkben van. Szóval a fűtési idény kezdetére talán már lesz földgáz is a telken. Ahhoz persze, hogy használhassuk a csinos Junkers kazánunkat, ki kell ásni a gázvezeték helyét a kerítéstől a konyháig. A mester megnyugtatott, hogy mivel úgyis fel akarjuk tölteni a telket, elég csak olyan 20-30 cm mélységben leásnunk, de így is van vagy 20 méternyi ásnivaló. Ehhez már csak nem hívatok szégyenszemre szakembert: kiásom magam. Csak álljon el az eső. Meg jöjjön meg a kedvem.

A tegnapi telekvizit során észrevettük, hogy a győri cég munkásai egy helyen sikeresen beszakították a méregdrága (és meglehetősen problémásan elkészült) szennyvízvezetékünket, amikor a lépcsőépítés során beszúrtak a földbe valami tartókarót. A cölöppel pont áttörték a műanyag csövet, az beszakadt, eltömődött – még jó, hogy észrevettük. Telefon Pongrácz úrnak, aki a vonal másik végén vakarja a fejét: majd a jövő héten megnézi, de aszongya, meg lehet lesz csinálni.

Email a Szimetriknek, hogy miajóédesanyátokatcsináltatok egy szerencsétlen véletlen során megsérült a vezeték, legyenek szívesek kijavítani vagy megtéríteni a javítás költségeit. Már válaszoltak is, hogy természetesen kijavítják, vagy megtérítik. Szóval mégiscsak rendes ez a cég.

Most tehát az következik, hogy kiássuk a vezeték helyét, aztán lecsempéztetjük a műszaki helyiség padlóját, hogy be lehessen állítani a víztartályt.

Közben Nórival (és persze Ádámmal) már járjuk az üzleteket, a laminált parkettát már megtaláltuk Dunaszerdahelyen, most pedig éppen csempét keresünk a fürdőszobába és a konyhába. Na, ez már keményebb dió. Az a baj, hogy eléggé eltérő a stílusunk, én a konzervatívabb, Nóri pedig a formabontóbb megoldások híve. Nem akarom elkiabálni, de talán-talán megtaláltuk a kompromisszumos megoldást... Egyikünk sem elégedett persze, viszont mivel mindketten engedünk az elképzeléseinkből (Nóri mondja, hogy ő többet), talán csak megegyezünk végre.

Pár napja figyeltük meg, hogy amint valami a hasára kerül, Ádám már fogja, és tömi is be a szájába. Mára meg már nem csak a szemével szuggerálja az elé tartott tárgyakat, hanem a kezét is aktivizálja. Néha még ugyan melléfog és mellé fog (ha-ha-ha), de ez még nem jelenti azt, hogy szemüveges lesz (bár csodálkoznék, ha nem lenne), inkább, hogy még nem tudja száz százalékosan koordinálni a kezeit.

És a nyúlkálással egy időben a kezeit is megtalálta! Roppant vicces, milyen mély érdeklődéssel tudja figyelni a kezeit – mintha nem hozzá tartoznának a végtagjai, hanem valami roppant izgalmas, izgő-mozgó kukackák lennének az ujjai. Ez az intenzív figyelgetés csak pár percig (inkább másod-) szokott tartani, mert amint kimásznak a kezei a látószögéből, elfelejti, hogy ezt az egészet ő irányítja, és inkább süvölt egyet, hogy most már igazán unja magát, és legyünk szívesek azonnal táncra perdülni, énekelgetni, de ha mást nem, hát legalább vegyük őt már fel, mert halálra unatkozza magát ebben az unalmas kiságyban, kit érdekelnek a fejem fölött sorakozó majmok. Ilyenkor néha elég, ha bekapcsoljuk a keringő kisállatokat, viszont a keringés közben produkált lebutított Beethoven-dallamtól meg már mi mászunk a falra.

Néha viszont Ádám annyira elmerül a gondolataiba, hogy elfelejt unatkozni – ilyenkor intenzív monologizálásba kezd az ágyvédőn szamaragoló arab kisfiúval. A világon levés és a szülői igazságtalanság (mármint, hogy a nap huszonnégy óráját nem az ő szórakoztatásával töltjük) panaszolásába néha annyira belemerül, hogy észre sem veszi és magától elalszik. Múltkor például egy háromfogásos ebédet sikerült mellette megfőznöm, anniyra jóízűt és álomba merítőt monologizált a kis fezes barátjával.